GONDOLATOK A “HASZONTALAN” TUDÁSRÓL
2018-11-01
MIBEN MÁSOK A MAI GYEREKEK?
2018-11-10

„Azta! Milyen szép ruhája van a néninek!” szaladnak össze a gyerkőcök, ahogy belép a hanbokba öltözött idős hölgy az oviscsoport ajtaján. „Üljetek le szépen ide, körém. Ha csendben figyeltek, mondok nektek egy ezeréves szép mesét!”. Néma csönd, a gyerekek szó nélkül engedelmeskednek és tágra nyílt szemekkel várják a jól ismert kezdősort: „Egyszer volt, hol nem volt…”

„Szépséges Mesenagyi” névre hallgat az a projekt, melyet a dél-koreai Kulturális, Sport és Turisztikai Minisztériuma a Koreai Oktatásfejlesztési Központtal összefogásban indított útjára 2009-ben. Mint sok más országban, Koreában is egyre nagyobb kihívást jelent a hagyományosan generációk együttélésére alapuló családi struktúra átalakulása. Ma a fiatalok a jobb munkalehetőségek miatt a nagyvárosokba, elsősorba Szöul és agglomerációjába tömörülnek, míg a vidék tele van magukramaradt idősekkel. Egyre többen ismerik fel, hogy valami nem jó így, hiszen egyszerre jelent problémát az időskori elmagányosodás, miközben a fiatal szülők kénytelenek egyre fiatalabb korban bölcsődébe, óvodába adni a gyermekeket a mihamarabbi munkábaállás miatt. Az eredmény az, hogy nagymama- és nagypapakorú emberek ezrei szenvednek időskori depressziótól, miközben az ovisok már nem is igazán tudják, milyen a nagyi ölében mesét hallgatva álomra szenderülni.

Nemrégiben végzett felmérések további riasztó tendenciákra hívták fel a figyelmet. A Korea iránt érdeklődő és rajongó magyarok számára talán hihetetlenül hangozhat, hogy például a hagyományos koreai viselet, egy-egy koreai társasjáték vagy gyermekdal a legtöbb koreai óvodás számára ugyanolyan egzotikusnak hat, mintha egy másik ország kultúrájáról hallana. Tehát amennyiben minden úgy megy tovább, ahogy eddig, a fiatal koreai generációk sokkal inkább globális világpolgárként nőnek fel, mintsem saját hazájuk kulturális örökségének ismerőiként és továbbvivőiként.

Brilliáns megoldási javaslattal rukkolt elő a kulturális minisztérium, amivel a két generációt érintő problémát egy csapásra enyhítik. A „Szépséges Mesenagyi” kezdeményezés nem más, mint kísérlet arra, hogy a sokszor elfeledett generációként emlegetett 56+ korosztályt újraintegrálják a társadalomba. Akik szociális területen, vagy kifejezetten idősekkel foglalkoznak, jól tudják, hogy az idős emberek számára a számtalan betegség, amivel küzdenek, a kisebb nehézség. Sokkal inkább szenvednek attól, ahogy napról napra kevesebb dolgot képesek ellátni, mint életük delején. Fiatalként hajlamosak vagyunk szeretetünk és tiszteletünk jeleként még azokat az apró hétköznapi cselekvéseket is átvállalni tőlük, amiket egyébként képesek lennének ellátni. Lehet, hogy picit lassabban végzik el ezeket, mégis sikerélményük lehetne és megélhetnék azt, hogy „még mindig van rájuk szükség”, „hasznosak a család számára”. Hiszen hasznosnak lenni egy, az egész életét a családjának szentelt ádzsummának (háztartásbeli nőnek) egyet jelent az élet értelmével.

Miről szól tehát a mesenagyi projekt? 56 és 70 év közötti munkanélküli és nyugdíjas hölgyeket toboroznak arra, hogy egy rövid képzés után óvodákba látogassanak a számukra megfelelő és vállalható időközönként. Itt a koreai kultúra személyes, élő közvetítőiként igazi nagyköveti feladatokat látnak el. Mesélnek arról, hogy ők hogyan játszottak gyerekkorukban, milyen meséket hallottak egykor a saját nagymamájuktól, hogyan telt a koreaiak élete réges rég, miközben gyönyörűszép koreai viseletben azzal a méltósággal és tartással ülnek a gyerekek között, amihez igenis kell az az öt, hat vagy tíz évtizednyi bölcsesség, amit csak ők képesek magukkal hozni a gyerekek angol szavakkal telepakolt, mobilkijelzőktől villogó világába. Az eredmény a képeken is jól látszik. Őszinte kíváncsiságot és tiszteletet váltanak ki, s ami talán még fontosabb, bár lehet, hogy nem vér szerinti unokáikkal töltik az időt, mégis megélhetik a nagyszülőséget, miközben a gyerekek szőlőfürt módjára csüngenek rajtuk bizonyítékként arra, hogy az ovisoknak is lételemük kapcsolódni az idősebb generációkhoz.

A hetvenedik évébe lépő mesenagyi, Sim Jae Ha így nyilatkozott: „Jócskán eljárt már felettem az idő, és ez volt az utolsó év, amikor lehetőségem volt jelentkezni a programba. Hihetetlenül örültem, amikor értesítést kaptam, hogy elfogadták a jelentkezésemet. Szeretem a gyerekeket, nem is tudom kifejezni, mennyire sokat jelent a számomra, hogy időt tölthetek velük, láthatom a mosolyukat, azokat a ragyogó, tágra nyílt szemeket. Szinte más emberként jövök haza minden ovis látogatás után, feltöltődve, örömmel a szívemben.”

Kim In Seon (74), aki idén már hatodik éve járja az óvodákat mesenagyiként pedig ezt mondta egy vele készült interjúban: „Az olyan öregek, mint mi, sokat szenvednek, ha nincs semmi, amit tehetnek a szeretteik számára. Mesenagyiként reményt kaptam, hogy igenis létezik még valami, amit adhatok, mégpedig szeretetet. Nem is kell más. Adhatok egy kis odafigyelést és szeretetet ezeknek a gyönyörű pici teremtéseknek. Így nem érzem már magam haszontalan öregasszonynak. Érdekes, hogy mennyire hasonlítanak az idősek és gyerekek egyes dolgokban. Ott van például a magányosság. Nagyon sok gyerek szenved a magánytól, akárcsak mi, öregek. Sokszor megtapasztaltam már, hogy vannak gyerekek, akik először rám sem néznek, mert azt szokták meg, hogy nem foglalkoznak velük. Elvonulnak csendben az egyik sarokba, és ott bujkálnak előlem, mintha valami iszonyatosan fontos tennivalójuk lenne. Aztán a második vagy harmadik látogatásomkor, pontosan ezek a kis csibészek azok, akiket aztán le sem tudok vakarni az ölemből.” –teszi hozzá mosolyogva.

Koreában tehát, ahol az elöregedő társadalom és a generációk elszakadása óriási problémát jelent, találtak egy eddig kitűnően működő megoldást. Sőt, kísérletek indultak arra is, hogy a mesenagyik mellett a nagypapák is szerepet kaphassanak az óvodáskorúakkal történő foglalkozások során. Miközben kíváncsian várjuk a fejleményeket, gondolkodjunk el azon, vajon mit tanulhatunk mi ebből a szép példából.

Forrás: Koreai Kulturális Intézet
szerző: Kovács Janka
https://koreainhungary.blog.hu/2018/10/16/mesenagyik?fbclid=IwAR0ZAbt93K1cEM_NXkAP0QBYptqEmNakh2pMX6VXix0gERYvX2ju5R7yv1E

1 Comment

  1. Szabó Erzsébet szerint:

    Nagyon szép ez az írás és nagyon igaz ! Rosz gyermek nincs ,csak olyan aki igényli a szeretetet ,de nem kapja meg az elvárása szerint . Artán jön a makrancosság ,a hiszti a dac és ez addig tart ,amig kitaláljuk azt a foglalkozást ,amit Ö szeretne ,de nem tudja kifejezni ! Az idősödés elfogadása nehéz bizonyos kategóriákban ,mert szeretjük a szépet ,pedig jó is van ,nemcsak szép ! A virágból is az a legszebb ,amelyik éppen nyílik ,vagy kinyilt ,a hervadó felé nincs érdeklődés ,az már nem is szép látvány . De ,ha a fákat nézzük ,micsoda szépséges látvány tárul elénk ,ha a lombhúlató fákat figyelyük ,amikor színük megváltozik : zöld ,sárguló ,sárga ,szinte rózsaszin,majd piros ,micsoda szépséges színpompa ! Ez az élet rendje ,szeretjük ,vagy nem ,tetszik ,vagy nem ez az élet rendje ! Mi, az emberek is újrahasznosíthatók vagyunk ,amikor már nyugdíjasokká válunk ,csak meg kell találni a megfelelő módot ,lehetőséget ,hogy ne bántsuk meg a lelküket ,sőt kihozni belőlük a tapasztalatot ,hasznosítani ott ,ahol lehet !!!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük